Epilógus

Egy év telt el amióta elmentem a kezelésre. Természetesen Harryvel. Anyuék nehéz szívvel engedtek el, de nem volt más választás. Sorat nyugodt szívvel hagytam ott Alekkal, ahogy Graciet és a kicsi Noah-t is Aaronnal. A kisfiút csupán kétszer láttam, de imádni való.
Fél évig tartott a kezelés, ami sikeresnek bizonyult. Kaptam még egy gyógyszert a biztonság kedvéért, de végre, nincs több félnivalóm ettől a betegségtől. Már fél éve, hogy visszajöttünk Londonba. Pár napon belül lesz az esküvő, és már tervben van a gyerek is.
- Hogy van az én csodás barátnőm? - hátulról ölel Harry, én pedig mosolyogva forgatom meg a szemeim. Hihetetlenül nyálas tud lenni.
- Mint mindig, jól - fordulok felé és nyomok egy rövid csókot a szájára.
- Belegondoltál már - tettet gondolkodást. - Hogy mellettem kell maradnod most már?
- Szerinted igent mondtam volna, ha ebbe nem gondolok bele? - egyik szemöldökömet felvonva nézek rá.
- Sose gondoltam, hogy ennek ez lesz a vége - súgja közel hajolva hozzám, szemeit mélyen enyéimbe fúrva.
- És ez még nem is a vége, csak a kezdete - fogom kezeim közé arcát és húzom magamhoz egy puszira. Mosolyogva távolodik el majd kezemnél fogva vezet ki a lakásból. Anyuékhoz megyünk, akik az esküvő óta még jobban egybe vannak nőve, ha lehet ezt még jobban fokozni. A külvárosi házhoz érve kopogás, illetve csengetés nélkül lépünk be. Dzsekimet felakasztom a fogasra és elindulunk a nappali felé. Természetesen már ott találjuk Soráékat is.
- Hadd nézzem ezt a kis csöppséget - veszem el Sora kezéből azonnal a kisfiút. Ugyan az első fél évet kihagytam az életéből, azokat a hónapokat próbálom bepótolni. Ilyenkor mindig látom, ahogyan Harry rám néz. És teljesen biztos vagyok benne, hogy hamarosan nekünk is lesz egy kisbabánk.
Sosem gondoltam, hogy valaha is lesz gyerekem, vagy ha még is jóval később. Azt pedig végképp nem gondoltam, hogy a férfi, aki mellett megállapodok az Harry Styles lesz. Aki gyerekkorom óta ismer. És aki a kezelés alatt is végig mellettem volt. Vagyis..fogjuk rá, mindig. 

*Fél évvel ezelőtt*

Reggel mikor felébredtem rettenetesen fájt a fejem. Már a kezelés végén járunk és eddig minden rendben ment. Nem kezdtem el felejteni újra. Most viszont mégis mikor oldalra fordítom a fejem, nem tudom ki az a férfi, aki a székben alszik. Sötét göndör haja már eléggé megnőtt, néhány tincs az arcába lóg. Arca nyugodt. Ismerős, de még sem tudom hova rakni. Egyszer csak ébredezni kezd. Mikor észreveszi, hogy nézem mosollyal ajkain kezd közeledni. Ahogy ő közeledik én úgy távolodok. Kicsoda lehet? Zöld szemeiben értetlenséget látok.
- Kicsilány? - kérdi halkan és bizonytalanul.
- Ki vagy? - kérdezem kissé remegő hangon.
- Kérlek, mond, hogy csak tréfálsz - keserű mosollyal néz rám. Tekintete telis tele van fájdalommal. Bárcsak tréfálnék. Óvatosan megrázom a fejem. Egy ideig néz a szemembe, majd nagyot sóhajtva áll fel és szó nélkül kisétál.
Ki volt ő? Tudom, hogy tudnom kéne. Az a fájdalom, ami a szemeiben volt, számomra is fájdalmas volt. Biztosan fontos vagyok neki, ha itt volt. És nekem is fontos lehet. De hiába kutakodok az emlékeim között nem tudom kicsoda. És ez nem feltétlenül az ő hibája. Talán még sem fog sikerülni a kezelés?
- Jó reggelt - nyit be egy mosolygós ápolónő. Negyvenes éveiben jár, mindig ő jön be hozzám a gyógyszerekkel. - Hogy érzed magad?
- Jól - szólalok meg halkan. Nincs kedvem most beszélgetni.
- A vőlegényed? - néz körbe a szobába, mint aki keres valakit.
- A micsodám? - ráncolom össze a homlokom. Elsőnek értetlenül néz rám, majd mikor leesik neki felsóhajt.
- Tudod Davina, nem mindig sikeres teljesen a kezelés. Nálad eddig az volt, de úgy látszik most mégis elfelejtettél egy fontos személyt. - hátamat simogatja, amíg várja, hogy mind ez eljusson a tudatomig.
- Az a magas, göndör hajú férfi ő volt ugye? - suttogom lehajtott fejjel.
- Igen - érkezik a válasz, engem pedig egyszerűen elfog a bűntudat. Mekkora fájdalmat okoztam neki. Lenézek a kezemre és valóban ott van az ujjamon a gyönyörű gyűrű. Bűntudatom támad.
- Ide hívom az orvost, rendben? - kérdi az ápolónő én pedig csupán bólintok. Szorít a mellkasom és nem érzem jól magam. Kezd elsötétülni minden. Míg már nem érzek semmit.
Mikor újra kinyitom a szemem egy másik szobában fekszem. Észreveszem húgomat és barátnőmet. Eddig egyszer jöttek el hozzám, ezek szerint most újra. Sora kezében már ott van az unoka öcsém. Mocorogni kezdek mire felém kapják a fejüket.
- Hál isten - sóhajt fel Sora.
- Sziasztok - súgom halkan egy halvány mosollyal az arcomon.
- Minden oké? - Gracie barna haját hátra simítja, majd leül.
- Persze. Ennél jobb nem is lehetne semmi - nevetek fel halkan. Sora mosolyogva néz rám majd a kezében lévő csöppségre. - Istenem, de jó látni! - veszem át kezeiből.
- Már azt hittem, sosem fogod látni. Vagy legalább emlékezni - utolsó mondatát suttogja csupán. Megsimogatom a kis babaarcát és felnézek az anyukájára, vagyis a húgomra.
- Most már minden rendben, a kezelés folyamata eddig sikeres volt. Ne aggódj! - simítom egyik kezem az övébe, és mosolyogva nézek rá, majd barátnőnkre. A kezembe lévő baba szemeibe nézek, zöld szemei csillogva bámulnak. Zöld szemek. Emlékszem rá. Könnybe lábadt szemekkel nézek fel a lányokra.
- Harry?

*Jelen* 

Még most is eszembe jut, az a nézése, ahogy akkor reggel nézett rám. Sose fogom már kiverni a fejemből azt a tekintetet.
- Remélem nekünk lányunk lesz. Túl sok a pasi ebbe a családba már - rázza a fejét Harry, sóhajtva.
- És te emiatt képes vagy panaszkodni? - vonja fel a szemöldökét Zayn. Elnevetem magam piszkálódásukon és már nem is figyelek rájuk. Visszaadom Sorának az unoka öcsém és helyet foglalok Harry mellett a kanapén. Szorosan hozzábújok, mire ő mosolyogva lenéz rám. Kezét átveti rajtam és derekamnál állapodik meg. Jó érzés mellette lenni.
Egészen estig anyuéknál voltunk. Sokszor gyűlik ott össze a család és anyuék régi baráti köre. Bár jobban mondva már többnyire egy család vagyunk. Harry és én együtt vagyunk. Liamék lánya Gracie az öcsémmel van együtt. Hirtelen két családi barátból már családtag is lett. 

Harry és én nem haza indultunk. Még volt egy utunk Harry családjához. Eddig egyszer találkoztam velük.
- Még mindig ugyanúgy állsz Dominichez, mint mikor elsőnek találkoztatok? - kérdi halkan Harry, amikor kiszállunk a kocsiból és kezeinket összekulcsoljuk. Elsőre nem értem mire gondol, amikor eszembe jut az unoka öccsével lefolyt beszélgetésem a konyhába.
- Miért változott volna a véleményem? - nézek rá összeráncolt homlokkal ő pedig kisfiúsan vállat von. - Harry. Látod ezt? - emelem fel kezünket, hogy lássa az ujjamon lévő gyűrűt. - Nem véletlen viselem. - arcán továbbra is ott volt a bizonytalanság ezért sóhajtva hajoltam hozzá és megcsókoltam. - Szeretlek és ez nem fog változni. - súgom neki, mikor eltávolodunk. Mosollyal ajkain indul el a bejárati ajtó felé, vagyis ahova követem én is. Harry keze az enyémet fogja, ujjamon lévő gyűrűvel játszadozik, míg várjuk, hogy kinyissák nekünk a kaput. Harry bosszankodik, amiért Gemma ismét elfelejtette kinyitni, holott tudta, hogy jövünk. Megmosolyogtat, ahogy ott várunk a kapuba kéz a kézben. Gemma szalad ki az ajtón sűrű bocsánat kérésekbe és kinyitja előttünk az ajtót, amin be is lépünk. Ahogy a kapun úgy az életükbe is beléptem. Harry életébe. És nem, egy kicsit sem bántam meg. Mert bár nem gondoltam, de ő az Igazi.